2013 nov. 16 20:22 Daniel nem is olyan gyáva.

 

Ma reggel úgy keltem, mintha az ágyhoz lennék kötözve. Erőtlenek éreztem magam. Minden pillanat szar.

Danielre gondoltam, aki talán éppen kint a kukában matat a gettóban. Ott vannak a barna bőrű emlősök, és a lesüllyedt emberek. Talán én is lesüllyedtem. Mert munkám nincs, és ha nincs, pénz se. Pénz nélkül pedig talán éhen veszek.

Most inkább bátor lettem, és kisétáltam a nyílt utcára. Mintha szellem lennék, komolyan. Az emberek nem foglalkoznak senki mással, csak magukkal. Most kevesebb volt a köd, és ezért több embert láttam meg. A többségük vidám, mert van miért büszkék és boldogak lenniük.

Ez a hely olyan, mint egy börtön. A többségük a házba van zárva, vagy az utcára. Valaki pedig bandákban jár, hogy drogozhassanak, vagy lányokat erőszakoljanak. Vagy esetleg tömegverekedést szervezzenek. Ki nem állhatom őket. De ők sem engem.

Ahogy a régi kávézó előtt mentem el, a sarkon megláttam őt. Rögtön elkapta a szemét, mikor a tekintetünk találkozott. Elfordult, és eltűnt. Úgy éreztem, utána kell mennem. Átmentem az út másik oldalára, és a sarkon benézve megláttam a ködbe vesző hátát. Sietett, szóval máris nem láttam, hol van. Megszaporáztam a lépteimet.

Nem is mondtam, hogy ma is esett az a fránya hó. Mivel a járda is havas, a lábnyomai láthatóak maradtak. Én ismerem, hogy is néz ki ez a nyom. Rögtön utána eredtem. Olyan gyorsan, hogy már fulladni kezdtem. Attól féltem, hogy talán észrevesz. De mintha egy hangszigetelő lenne a füle tövében.

Ez a fiú túl titokzatos. Ahogy egy barátom emlegette: Titokbuzi.

Addig addig vezetett Dan, ameddig egy rohadt nagy sikátorhoz nem ért. Ott elbújtam egy fa mögött. Ki pillantva ő éppen egy fegyvert vett elő, és ahogy lehajította, ketté tört.

- Lar, gyere elő!

Megállt bennem a szusz. Ez meg honnan a rákból tudja, hogy itt vagyok?!

- Hé Lara! Gyere már'!

Előléptem a rejtek mögül. Daniel felém közeledett. Megrémültem, mert dühösnek látszott. Elkapta a karomat, és magával hurcolt.

- Hé! - szóltam rá, erre ő tovább hurcolt. Becsapta a sikátor ajtaját, ami akkorát csattant, hogy lejött a vakolat. Ahol elengedett, a lendülettől a földre huppantam.

- Hogy kerülsz te ide? - közben mindvégig a szemeimbe nézett. Hirtelen nem tudtam okot mondani.

- Csak erre sétáltam. - mondtam egész flegmán. Ő úgy vette ezt, mintha kedvesen hozzá szóltam volna. Daniel mélyen a szemembe nézett. Rögtön tudtam, hogy valami nincs rendben vele. Pedig vele alig történik valami rossz, azon kívül, hogy hajléktalan, és egyedül van.

- Többször láttalak, hogy követsz. - vallottam be. Ő leült mellettem. De aztán elhúzódott.

- Mert hozzám hasonló vagy.

Hirtelen kemény szívvel is megsajnáltam. Szegény fiú. Nagy pácban van. De még csak a nevét tudtam meg. Rohadt kíváncsi voltam, mi is történt vele mikor lesüllyedt.

- Érdekel a történetem?

Úgy meresztettem rá a szemem,mint ahogy soha. Ez hogy a frászba tudta, hogy mit gondolok?

- Öhmm...Ja. - vágtam rá. A fiú sóhajtott egyet. Maga elé nézve újra felidézte az emlékeit. Az arca csalódott volt. Ahogy marokba fogta a kezét, a bőrén átütöttek az erek.

- A saját Bátyám ölt meg mindenkit. - mondta - Rajtam azért könyörült, mert engem szeretett a legjobban. De most azt kívánom, bárcsak megölt volna.

A levegő megtelt feszültséggel, majd fájdalmas csenddel.

- És te, Lara? - nézett fel rám - Veled mik történtek?

Vettem egy levegőt, és fájdalmat legyőzve beszélni kezdtem.

- A szüleim meghaltak. Egyedül élek. Meg akarnak ölni. De én nem hagytam magam...

A fránya igazság. Gyűlölöm. Talán előbb is mondhattam volna.

 

Amikor 10 éves voltam, a bandák megtámadtak mindenkit. Főként a házamnál jártak sűrűn. Vasvillákkal, ütőkkel, pisztolyokkal, és kegyetlen öklökkel. Többször is megvertek azok a köcsögök.

Az egyik bérgyilkost fogadott fel a megöletésemre. Amikor támadásba lendült, én magam öltem meg a gyilkosomat. És a rossz fiúk gyülekező helyére vittem, ahol vérrel írtam rá az aszfaltra

üzenetemet:

NEM HAGYOM MAGAM, KIS B*** ZIK!

Többé sosem láttam őket a ház közelében. Feladták ezt a macska- egér játékot, és beadták a törülközőt.

Rájöttek, hogy meg tudom védeni magam. De kedves vagyok, mert nem küldtem őket a sittre. Ezért tisztességes távolságban vannak tőlem.

 

Daniel meglepődött ezen. De nem félt tőlem, mint a többiek. Vagyis remélem.

- Te sem vagy átlagos...- Válaszolt – Inkább különleges túlélő.

- Én már nem is ember vagyok...hanem egy árva koldus...

David felkelt a koszos földről. Hirtelen olyan kicsinek éreztem magam mellette. Ő annyira törékeny lélek, de mégis annyira erős. Fel kéne néznem rá. De egyrangúak vagyunk. És mégis ...Ő érzi magát a kiskirálynak.

Felkeltem, és elindultam. Éreztem a hátamon a tekintetét. Léptem egyet, erre megfordított, és magához rántott. Csak bámultam rá, értetlenül.

- Jobb lenne, ha most nem mennél ki. - Suttogta, majd elengedett. A szorítását még mindig magamon éreztem. Az ajtón tátongó lyukhoz indult, és elkapva a kezem odavonszolt. Ahogy a feje mellett kikukucskáltam, néhány vihorászó barna képűt láttam. Vasvillát fogtak, kezükben borosüveg.

- Seven, tu! Acolo sunt!

Daniel rám nézett. Felvillant a szeme. Ebből rögtön tudtam, hogy tudják, hogy itt vagyok. Előrántott egy pisztolyt, és arrébb húzott.

- Ott egy lyuk. Menekülj. - Suttogta a fülembe. Én elindultam nélküle. A lyuk kicsi volt, de átfértem rajta. Ahogy meghallottam a pisztolylövéseket, visszanéztem. A lyukhoz rohanva láttam, ahogy a fiú a lukon át céloz. Ravasz.

A román áldozatok mind a földre hulltak. Egy üvöltés sem hangzott el. Egy csepp vér sem csordult ki a hóra. Ez a fiú egy profi. Ő a halk gyilkos.

Visszamásztam az „ajtón”. Ő rám nézett. Megnyugodott.

- Megölted őket? - Szóltam elégedetten. Daniel bólintott egyet, majd elrakta a fegyvert.

- Ismerem őket – Mondta – Rohadt rosszak, és gyilkos hajlamúak. Én is az vagyok.

- Na nem mondod? Ők amúgy meg honnan a fészkesből jöttek elő?

Daniel sóhajtott egyet.

- Majd később többet tudsz meg. Most már elmehetsz.

Én nem tudtam megmozdulni. Az a szem, amivel rám nézett , lefogott. Hé, Lara! Ébredj már fel! Ő talán egy bérgyilkos, aki szintén meg akar ölni. De nem tudok engedni a láncon. Valami hozzá köt. Mert egyek vagyunk.

- Na mi van? Odaragadtál? - Húzta mosolyra a száját, és olyan barátságosnak tűnt ebben a percben. Mintha egy másik ember rejtőzne az álarc mögött.

- Hmm...Nem...Csak...- Megindultam, és kisétáltam az utcára. A holttesteket elkerülve rohantam. A hó porzott a lábam alatt. Már nem érdekelt, semmi, csak hogy hazajussak.

 

2013 november 17. 10:05

 

Ahogy a nap az arcomba sütött, azt hittem, máshol vagyok. Még sosem sütött a nap.

Amint felkeltem a csikorgó ágyból, elkapott a vágy, hogy kinézzek az ablakon. Olyan fényes volt kint minden. Az utca ragyogott, emberekkel telt meg. Lelkes építkezők dolgoztak egy félbehagyott házon. Minden olyan tökély volt. De nem az én életemben. Más vagyok, mint ők. És ezt én már elfogadtam.

 

KÉSŐBB, 14:55

 

Kimentem az utcára, és rögtön megváltozott a hangulatom. Még soha senki nem látott mosolyogni. Daniel életében előttem mosolygott, akkor is kevés ideig. Talán nem is fog többet.

Daniel megint a sarkon állt. Ahogy észrevett, intett. Elmentem hozzá, megint ő vezetett. Enyhén hideg volt, de már tavaszodott. A hó teljesen eltűnt, így a tegnapi nyomok is.

- Meg kell beszélnem veled pár dolgot. - monta, és közben kitárta a viskó ajtaját - Remélem meg fogod érteni.

- Naná. - vágtam rá, majd lekuprodtam a földre.

Ő megint leült mellém, de nem húzódódott el

- Több banda jön - jelentette ki, - Te ugye tudod, hogy kell őket megölni. Elárulod?

-Csak....Visszatámadsz egy éles tárggyal. Mi lenne ennél egyszerűbb?

Daniel újra elmosolyodott. A kabátzsebébe túrt, majd előhúzott egy közepes méretű fegyvert. Odanyújtotta.

- Erre szügséged lessz. Harcolni fogsz, ugye?

- Nem igazán értem, Daniel! Mégis mit akarnak ?

- Gyilkolni. - karba tette a kezét, és beszélni kezdett. - Ahogy mondtad, téged akarnak. A románok által sok információra tettem szert. A sok hulla között egy élt. Mindent kinyögött nekem, hogy ne öljem meg. Aztán magától kipurcant az a rohadt chigány.

- Aha - válaszoltam lazán - Amúgy meg..Daniel...

A fiú rám nézett. Arcomon éreztem a hideg lehelletét. A levegő újra lehűlt. Már azt hittem jobb idő lessz.

- Hmm?

- Te hogy bírod ezt az életet...?

Elgondolkozott. Nyelt eggyet, aztán az arcára tette a kezeit, ami már lilára fagytak.

- Egyformák vagyunk. Eggyet érzünk. - hangjában ingerültség volt - És már kezdem azt hinni, hogy te túl nagynak érzed magad.

Ledöbbentem ettől a szemtelen választól. Az érzékeim megteltek dűhvel.

- Én sem vagyok külömb nállad, Daniel! Hiába mondod, hogy lesüllyedt vagyok, ha te is ugyanabban a cipőben jársz!

Még sosem voltam ilyen felhevűlt.

- Ameddig áldozat vagy, jobb ha befogod, és rám hallgatsz! Nélkülem már halott lennél, kisanyám!

A szemembe könnyek gyűltek. A kezembe áramoltattam a tartalék erőmet. Ahogy meglendűlt a kezem az arca felé, meg se rezzentem. A csattanást egy szúnyogcsípésnek éreztem, a hangját pedig Mint lesúlytó villámcsapás után az égdörgés. Rögtön felálltam, és nem akartam az arcába nézni. Kirohantam, és meg sem álltam a házamig, ahol elkapott az írtózatos zokogás.