AZ UTCÁRA MERÉSZKEDVE 10:55
Daniel még mindig a ház előtt állt, mikor kimentem. Az utca üres volt, szóval nyugottan állt ott az utca közepén. Ez hülye.
- Dan..- szólítottam - Te meg? - Ohbata a nyomomban volt.
- Velem kell jönnöd. - megragadta a karom, és elhurcolt.
- Hé! Ájj már meg! Dan! - kiabálta utánnunk Ohbata - Nemá'!
- Sajnálom, Ohbata! - kiáltottam vissza neki.
Daniel karomat jobban kezdte szorítani. Alig tudtam vele lépést tartani, mert úgy ment, mint egy kilőtt rakéta.
A legsötétebb kisközön átvonszolt a saját sikátor felé. Ahogy hangokat hallott onnan, rámnézett, majd megállt a köz szélénél. Csöndre intett, majd lassabban tovább vitt. Hangos röhögés visszhangzott a térről. Daniel megkerülte velem a kócerájt, és bemászott a kislyukon.
Én is bemásztam, és megcsapott a sörszag. Bent két férfi volt, Daniel ezt nem vette veszélynek.
- Csá! - köszönt nekik. A többi is visszacsázott, majd legurították a sörüket.
- Hello.- mondtam félénken, majd úgy meresztették rám a szemüket, hogy zavarba jöttem.
- Kolos, ez itt Lara. Lara ez itt Kolos. - mutatta be a nállam jóval magasabb fiút. Rám mosolyodott a szőke hajú, majd a mellette álló barna hajú fiúra nézett.
- Lara, ő itt Thomas. Thomas, ő itt Lara. - a fiú tekintete hideg, és komoly volt. Nem mosolyodott el, csak mélyen rámnézett.
- És miért hozál ide, Dan? - vágtam rá.
- Most gyere. - megfogta a kezem, és megint hurcolt. Kitárta a vaskos ajtót, és kivezetett az utcára.
- Hallom, hogy megint a japánokkal mulatsz - dörgölte az orrom alá - Ennyire jó barátok?
- Eggyetlen barátaim. És nem érdekel, honnan származnak.
- És én? Mi ketten egyforma emberek vagyunk.
- De Dan...Nem ismerlek tényleg.
- Ne kezzd. Én egy senki vagyok. Nincs múltam, és mi ketten vagyunk a jövőm. Ha nem segítünk egymáson, akkor eggyütt halunk meg.
Megborzongtam Daniel idegenűl hangzó hangján. Jobb lenne, hogy ha visszamennék a fafejüek gyülekezetébe...Ott muri.
Átvonszolt valahol, és rögtön az erdő felé irányult, hogy ott bújjunk meg. Vagy mi. Ahogy eggyütt mentünk, midenféle ág csapodótt rám. A sár, ami rám ragadt, monhati gyönyörű...
Matsudának is ilyen illata volt. Mivan, túrázni is szokott menni?
Az emelkedőn olyan keskeny út vezetett felfelé, hogy a lábaim le akartak szakadni. Dan még mindig szorította a kezem, és vigyázott arra, nehogy leessek az allattunk lévő szakadékhoz, ami hosszan lejtett lefelé. A lábaim többször is visszacsúsztak, de a keze megálított abban, hogy tovább guruljak lefelé.
- Tulajdonképpen miért is megyünk itt?
- Az erdő nyugalmas. Közel van. És nagy.
- És...?
- Mondom, hogy tárgyalni valónk van.
A hangunk visszhangot vert, és sokáig el is hallatszott. A fák olyan magasra nyúltak fel, hogy azt hittem beleszántanak a felhőkbe. Azt mesélik, hogy mátrán a felhők az utcákon lebegnek. Ez igaz. Mikor nagy pára van, és nagy felhők, a fák között mennek el az égi bárányok, és szinte meg tudod őket fogni. Közben szitál az eső, nem is érezni. Aztán olyan gyorsan látod elmenni a felhőket feletted. Magasról minden csodálatosabb. Eshet eső, közben süthet a nap, és közben ha felnézel, nem is borús az ég. Érdekes ösvények elvezetnek bárhova. A természet akkor magához fogad. És vezet téged a tisztulás utjain.
- Megérkeztünk. Hé, mit bambulsz?
Elnéztem volna még ezt a csodás környéket. Minek szóltál be...
- Ja ok. - itt is csak az erdő vett körűl egy majdnem visszintes tiszta részt. Amikor végignéztem azon az úton, amin jöttünk, elszédültem.
- Na...Kezdjük.
- Aha. Mijen híred van nekem?
- Feladták! - mondta vidáman, majd hozzám rohant, és átölelt. Annyira megszeppentem, hogy nem bírtam megmozdulni. Hirtelen jött ez a mozdulat. Túl hirtelen. A vér a fejembe szökött.
- Hé, Dan...
- Hmm? - mormolta a ruhámba.
- Mit csinálsz? - kérdeztem tőlle – Azt hittem hogy...
- Nem utállak.- válaszolt – Sosem utáltam még senkit se.
- Értem. Szóval mindenkit csak kedvelni tudsz, miközben a másik tudatára adod, észrevétlenűl, hogy kerülöd őket és látni sem bíro...- Daniel végigcickázot a hajamon az ujjaival, és megragdott egy tincset. Kicsit rántott rajta.
- Nem így akartam volna. Én sajnos utálom az emberket.
- Huh? - lepődtem meg – Akkor meg...
- Shh. - elcsititott. Mi a frász?! - Csak azokat utálom, akik nem tudnak elfogadni.
A vékony karja most átmelegített. A hó megint szállingózótt az égen, mint egy lágyan szövött selyemtakaró. Egy két szem a vállára hulott a fiúnak, és én próbáltam letörölni. A honalja alatt lévő kezemmel felnyúltam a válláig. Lesöpörtem az árva hópelyheket.
Most olyan közel van hozzám. Most olyan kedves. És olyan titokzatos. És olyan...És olyan... Na, ne hagyd el magad, Lara...Ne légy már ennyire hülye...
- Én elfogadtalak. - Mondtam – Már magamat is.
- Most tovább kell mennünk.
A fiú elengedett, és mégegyszer felnézett rám, mielőtt elfordult volna. Megint megragadta a kezem, és most egy lejtőn vonszolt lefelé. Ez is nagy volt, és úgy ívelt lefelé, mint egy nyíl. A biztonságérzetem egyre hanyatlott, és csak arra gondoltam , hogy éljem túl... Csak oldalazva tudtam menni, mert többször kicsúsztam a földben lévő kövektől.
- Vigyázz. - intett – Itt nagyot lehet esni. De ne féj...Csak gyere.
Bátorságosan léptem egyet. A kiálló kődarab a talpam alatt rezegni, és csúszni kezdett. A levegőben voltam, és zuhantam. A föld puffanva kapta el a testemet, a por alattam sodort. Elkapott egy kéz, és felrántott.
- Hé, Lara! - szólított valaki. Éreztem, ahogy felemel, és átsuhan velem az erdőn. A fejemet erős fájdalom lett úrrá. Ahogy kinyitottam a szemem, rájöttem, hogy valakin vagyok. A világ forgott velem. Ahogy enyhűlt a fájdalom, úgy láttam jobban.
Danielt láttam magam előtt. Rajta feküdtem, és vízszintes talajon voltunk. Az erdő körülvett minket. A nap elvakított, ahogy felpillantottam. A fejem lehagyatlott valahova. Egy kabát felületére érkeztem, és két kar vett körbe. A por szaga a hajamból jött. A hó már belepte a vékony kabátot, és hieg réteget képzett az arcomon mikor lehajtottam rá. A hajamat birizgálta, ujja köré csavarta a hajfürtjeimet. Ahogy rákfókuszáltam az arcára, elérhetetlen szépséget láttam. Lehet, hogy csak az ütés teszi, de nagyon is szépnek láttam ezt a homályos arcot. Komoly volt az arca, engem figyelt. Körvonalai lágyak voltak, szeme a tengernél is mélyebb. Keze az arcomhoz ért, de nem éreztem.
Ahogy az ajkammal érintettem az ő alsó ajkát, rögtön elfogott az a fajta csillogás, és különleges érzés, ami leírhatatlan volt. Felhúzódtam, hogy elérjem őt, és egybeolvadtunk. Keze felkúszott a hajamba újra, és beletúrt. Elengettem egy pillanatra a számat róla, és levegőt vettem. Majd újra rárugaszkodtam. Elfelejtettem, ki vagyok, és ő ki. Csak mi, és a csoda, és a gyomromban a lepkék szállingózó hada, ami most hadiasan tört fel. Hirtelen arra döbbentem már, hogy ez mind végig kötelékként élt bennem. Mind végig hozzá voltam kötve, eltéphetetlenűl.
De ki is ő. A megmentőm. Az eggyetlen közös sorsú barátom. És most már a fiúm is. Nem bírom ennek hívni. De a pillanatnak élni gyönyörű.
És most nem gátolhat semmi. Törjön fel az összes érzésem, és ne érjen soha véget. És míg tart, nem érdekel semmi.