A HÁZAM FELÉ MENVE
Úgy döntöttünk, hogy inkább hazamegyünk vagyis az én házamba.
Ott talán nem talál meg senki. De annyi biztos, nem vagyok elrejtve semmitől.
Daniel feltárta az ajtót a házon. Mikor belépett a padlóra, recsegés törte fel a csendet. Pakolás hangja, dobálózás. Elfolytottam a lélegzetemet. Egy hangos káromkodás hangzott el. Dan a háta mögé húzott, majd beosontunk a fürdőszobába, ahol van egy köeli ablak menekülésre. A lépteinket nem tudták meghallani. A fürdőszobában már jártak, az összes holmi le volt dobálva a földre. A kádban vér volt, és az úgy habzott a tusfürdővel, hogy egy vérpalotát alkotott. Ahogy a fiú arcára pillantottam lerítt róla a félelem. Az ajtó kilincsén még mindig ott volt a keze, és úgy jött róla a veríték, mint ha kis folyó lenne a keze alatt. Az ajtó túloldalán balta puffanó hangját hallottuk, és kirázott a hideg. Muszály, muszáj volt hozzáérnem a fiúhoz, hogy bátrabb legyek. De valahogy ez sem segített.
Elfejeljtettem levegőt venni. Mintha görcsbe állt volna a gyomrom. Muszály volt zihálnom, pedig tudtam, hogy így könnyen észrevesznek. Egyre közelebb hallottam lépteiket, mintha a padló reccsenése mellettem hanzott volna fel. Tudtam, hogy innen eggyetlen egy menekülési esélyünk van ; a rekeszen át a padlásra. Ott talán valahogy lejutunk a lépcsőházba...
Ahogy a fiúra néztem, majd a mozsdó alatti rekeszre mutattam, neki is leesett az ötlet. Megindult, és magával húzott. Leggugolt a kis ajtóhoz, és feltépte. Onnan olyan bűzös porszag és hideg jött fel, hogy megborongtam. Nem hittem el, hogy ennyire régen voltam lent. Már annyira régen, hogy csak emlékfoszlányok vannak meg a padláshoz vezető, piros csigalépcsőről. Akkor éőítettem egy iskolatársammal, mikor sok banda jött rabolni. Ott fent sok értékem volt, és búvóhelynek szolgált. Mivel a padló ugyanabból a fából készűlt, mint a rekesz, ezért csak angyon hosszas bámulás útján lehet látni, ezért nem jöttek ide be soha. A fürdőajtót bezártam, és mindent neki toltam. A villanyt átvezettem a padlásra, és bekötöttem a tévét is, de az már kélem, hogy újra elindulna. A szomszédból szerezett kincsem is van; egy régi franciaágy, és mostnara dohos ágyszett is. Eggyetlen ablak virítt a falon, ami nem az utcára néz, hanem a lakóház belső udvarára, ami olyan elhanyagolt, hogy még a madár se jár arra.
Amint leértem a sötétségbe, rögtön meghúztam azt a kis zsinórt, ami a világítást működteti. Kivíritott a tér, de mégis annyira idegen, és sötét volt. És mégis, mint régen, rögtön tudtam, mi hol van. Ahol a ház teteje kiszkadt, és bevílágít a fény, pont ott van a lépcső. Piros, rozsdás korlátján mindig úgy csillant fel a fény, mint egy csillag az égen. Lépcsőfokai idegesítően recsegtek, mikor rájuk léptem. Príma, az eggyik le is szakadt...
Vigyáznom kellett, nehogy kicsússzon alattam a talaj.
Itt is volt egy rekeszke, és olyan erővel toltam felfelé, hogy azt hittem rám szakad a tető. Kishijján majdnem rámszakadt ; csoda hogy betomból van a fal, így nem esik szét. Vagyis remélem. Ahogy felnyílt, az balakból törő fény úgy szökött le a sötétségbe, hogy elvakultam. Daniel úgy hunyorított, hogy azt hittem, úgy fog maradni a szeme. Feltoltam magam a szobába, és rögtön a kőkemény pdalóra huppantam le. Mindent belepett a kosz, és köhögnöm kellett, mert a fulladás határa kerűlgetett.
- De rohadt büdös van! - jött fel Dan, majd lezárta a kis ajtókát. - Mióta nincs szellőztetve?
- 3 éve – hörögtem – Na, próbáld kinyitni.
Daniel odasétált az balakhoz, majd a kilincsét elfordította. Vagyis csak próbálta. Feszegette, majd suhintott egyet az öklével, és betörte az üveget. A szilánkok csörömpölve hullottak le a földre.
- Ez könnyebb megoldásnak látszott- körűlnézett a szobában – Micsoda felszeretség. Az a koszdoboz működik még? - Mutatott a tévére.
- Nem tudom..De most ne ezzel foglakozzunk. Tudod, el kéne menni innen. - Mondtam, miközben felálltam – Mert még feljönnek ide.
- Gondolkozz már. Ha most lemegyünk a rákba, akkor hova mennék tovább? Maradjunk csak itt, és akkor nyugodtan megvárjuk, míg abbahaggyák. - mondta kedvesen.
- Jó, akkor maradjunk. - eggyeztem bele. De te a földön alszol.
Elkezdett nevetni. Ilyenkor mindig annyira fura volt. De oké, neki is kell.
- Aha, persze – fullákolt – ha más kétszemélyes ágy mi az, hogy nem feküdhetek be melléd – röhögte – Ha már lesmároltál, akkor az már mideggyis neked!
Fejembe szökött a vér, és próbáltam inkább olyan szélesen vigyorogni, hogy elért majdnem a fülemig a szám.
- Na nem mondod. Kábult voltam. - vigyoítottam.
- Hatalmas érv! - mosolygott
- Na jól van, azért mit mondhatnék.
- Mondjad, amire gondolsz!
- ...Hát azt nem – nevettem – Én nem vagyok a szavak embere.
- Na hát és aztán? - kérdezte, majd olyan erővel huppant le az ágyra, hogy azt hittem beszakad alatta.
David elégedetten csóválta a fejét, majd felugrott az ágyról. Hirtelen olyan boldognak látszott. Mintha eggyetlen mosollyal is fel tudná dobni az életem. Mintha egy rózsa lenne, ami szárazság idején is virít. Ő is küzd azért ami van, és joggal. Ő sem tud menekűlni mindez elől, mint egy bogár, úgy van behálózva az életbe. Minden perc egy remény az újrakezdésre. Minden pillanat folytogatóan hívogató. Minden lélegzeted és lépted figyelik. Ők a vadászok.
Ahogy felém közeledett, a gyomrom összeszorult, mint egy zsák. Levegőért kapkodtam, észrevétlenűl. Egy pillanatra megállt a világ. Mintha mást is látnánk a szürkehályog alatt. Pillangók hada rebdesett az ereimben, végtagaimban gyűltek össze. És amikor a pillangók szárnya összetört...
A léptek vasmarokkal tartottak a hideg padlón. Felszakították a biztonságérzetem, és a fiú után kellett kapnom, mert féltem, hogy ittmaradok. Keze sebesen szágulgott végig rajtam. Szószerint felkapott, és szélsebesen tört ki a lépcsőházba. Léptei visszhangot vertek, és úgy váltuk egybe a lenti sötéttel, hogy azt hittem menten elnyel minket. Erősen markoltam a pólóját, és felfedeztem azt a furcsán édes Daniel illatot, amibe beleborzongtam. Aztán füst volt az illataroma. Olyasmi féle adlerain borította el az érzékeimet, ami lassan támad. Csak akkor veszed észre igazán, mikor a baj olyannyira közel van, hogy a húsodba vág.
Most pedig egyre messzebbre repültem a halálfélelemtől. Inkább kábult és rinyás voltam, minthogy megnyugodjak. Pedig jól esett volna most az az édesítő, nyugalom.
Daniel úgy rúgta ki az ajtót, hogy belerengett a fal. Az ajtó a földre lökődött. És most egy olyan világ tárult elém, ami belém fagyasztotta a szuszt.
Az udvar hátsó része csüggetten ponyhadt már jócskán tíz éve. Itt jóformán sosem sütött be a nap. Ezért a növényzet sikkos és száraz.
A fények hiánya egy szürke eget és tért biztosított. Hatalmas tér. Egy negyed focipálya. Itt eggyetlen meleget áraztó aura volt. A fiú karja feltöltött egy kis erővel. Kihűlt testem vígaszt várt, felüdülést. Mostanra úgy feküdtem karjaiban, mint egy sérűlt őzgida. Féltem ránézni, de folyton a szemébe bámultam fáradhatatlanul.